~Cél~

Sziasztok!

Hát ez a rész is elérkezett... Lelkizni és kidumálni magam majd inkább az epilógusnál fogok, már biztos türelmetlenül vártátok ezt a részt, így nem is nagyon húzom az időt. 

Bevallom, nagyon nehéz volt megírni ezt a részt, és nem vagyok biztos benne, hogy jól sikerült. Remélem nem csalódtok benne :)

Szeretném, ha leírnátok, mit gondoltok a részről, de őszintén!

Na de akkor be is fejezem az időhúzást, kellemes olvasást :*

*Harry*

Mindkét kezemet szorosan tartva a két őr szótlanul húz a nő után.
Ki ez?
Nem értek semmit se. Vagyis de. Hirtelen beugrik. Ő az. 
Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom, miért kellett onnan elrángatnia, vagy hogy egyáltalán miért engedett a fiúk közelébe. De a tudat, hogy Gemmának nincsen semmi baja egy kis sokkon és a félelmén kívül, nagyon megnyugtat. Remélem, ez így is marad. Nem tudom, mit tennék ezzel a nővel, ha egy haja szála is görbülne a nővéremnek.
Pár percnyi menetelés után egy bőrbevonatú ajtón átlépve, egy hatalmas, szinte barokk szobában, nem is, inkább teremben találom magam. Nagy szemekkel nézek körbe, iszom a fantasztikus látványt.
A falak fehérek, csak úgy ragyog rajtuk az arany minta, mint a napfény. Az egyik oldalon hatalmas ablakok állnak, a mögöttük lévő vasrácsok rondán elcsúfítják a csodás látványt. Az ablakokkal szembeni falnál áll egy hatalmas, csillogó arany kanapé, amin akár az egész banda, az komplett családunk és a barátnőink is minden gond nélkül elférnénk. Egy hosszú dohányzóasztal húzódik előtte, néhol szintén arany bevonattal.
- Tetszik? - hallom a hangján, hogy vigyorog, összehúzott szemekkel nézek rá. Valószínüleg eléggé elgondolkozhattam, hallom a hangján, hogy legszívesebben kinevetne. Azt próbálja csak meg, és máris tudni fogja, mi volt élete utolsó tette.
- Egy bécsi palota alapján lett átrendezve a börtön egy része. Fő a kényelem, és adjuk meg a módját, nem igaz, Harry?
Kényelmesen elhelyezkedik a kanapé kellős közepén, lábait kecsesen keresztbe teszi.
Várjunk csak... Ez az épület egy börtön?!
- Se a barátaim, se a nővérem nem rabok, hogy börtönben sínylődjenek! - szűröm összeszorított fogakkal, szemeimet kezdi ellepni a vörös köd. A két őr már elengedte a karomat, de még mindig szorosan áll mellettem, ugrásra készen.
- Igazad van, nem rabok. Hanem az én foglyaim. Van egy kis külömbség. -  hangja közömbös, én pedig legszívesebben azonnal letépném arcáról a maszkot és megfolytanám. Hosszan, elnyúlóan, hogy átélje azokat a kínokat, amiket én.
- Nyugalom, Harry - tisztán hallani, hogy mosolyog, bizonyára látja rajtam a feszültséget. Miért is ne látná? Nem is próbálom titkolni, hogy legszívesebben megölném.
- Valahogy nem vagy meglepett, nem kérdezősködsz, hogy mit keresel itt, hogy lehet, hogy életben vannak a drága barátaid... - fejét kicsit oldalra hajtja, összeszűkített szemekkel néz végig rajtam - Miért van ez, Harry?

*Liam*

- Várj... Azt mondod, emlékszik? - kérdi Louis, értetlenül nézve rám.
- Igen! Nem tűnt fel, hogy nem kérdezősködött, még csak meg sem lepődött azon, hogy mit  keresünk itt? Ha én amnéziás lennék, már biztosan fejbelőttetek volna, hogy fogjam be! - mondom komolyan.
- De... Lehet, hogy miattam, hiszen beszéltem vele. Talán most értette meg.. - bizonytalankodik Niall, mire megrázom a fejem.
- Nem, biztos vagyok benne, hogy emlékszik. Ő.... - felsóhajtok - Megköszönte. Először nem jöttem rá, mit köszönt meg, de aztán hirtelen bevillant. - a hideg is kiráz az emlékre, ahogy az éles lándzsahegy áthatol a bőrömön. A mai napig sem tudom elhinni, hogy sikerült megmenteniük, bár a szívem nem a sajátom. Amputálták. És van egy olyan érzésem, hogy a donor nem önként érkezett... Bánt, hogy miattam meghalt valaki. Csak azért, hogy én élhessek. De én nem akarok ilyen életet... Csak... Szabad akarok lenni! De ez már úgyse fog megtörténni... Már.. Álmodozni se merek róla... Felsóhajtok halkan.
- Gondolom Ti is tudjátok, hogy mire gondolok...
- Feláldoztad magad érte - suttogja alig hallhatóan Louis, mire bólintok egy aprót.
- Pontosan.

*Louis*

- Meg kell szöknünk valahogy! Biztos vagyok benne, hogy most fog minket megölni! - túr idegesen hosszú hajába Zayn. csak most veszem észre, hogy körmei tövig le vannak rágva. Mindannyiunknak le kell valahogy vezetni a feszültséget. Nálam a dúdolás, Zaynnél a körömrágás. Vajon mi lehet a többiek módszere?
- De hogyan? Eleve innen nincs esélyünk kijutni, nemméghogy az épületből, amiből csak egyetlen folyosón jártunk! - mondja Liam idegesen. Mindannyian ki akarunk innen szabadulni, de ha egyszerűen lehetetlen...
Habár...
- Nekem van egy ötletem.

*Harry*

Hosszú perceken keresztül csak nézzük egymást meredten, egyikünk sem szólal meg. Nem kínos csend ez. Inkább verseny. Ki bírja tovább?
Végül én veszítek, és megszólalok:
- Miért tetted? - hangom halk, félek, hogy ha hangosabb lenne, nagyon hallatszana a remegése. Torkomban egyre csak nő a gombóc.
- Ó, csak nem? - feláll s elém sétál modelleket meghazudtoló léptekkel. - Emlékszel, Drágám?
Dühösen lököm el magamtól, nme törődve a következményekkel. Bár lelkileg felkészültem rá, hogy gyomrom találkozni fog az egyik férfi öklével, mégis meglepett nyögést eredményezett hirtelen mozdulata.
- Nem vagyok a Drágád! - hangom erőtlenebb, mint akrtam. Nem akarom, hogy gyengének lássanak, főleg nem ő. - És nem kellett volna bedrogoznod! - amíg ájult voltam.. Ez más volt. Nem sötétéséget láttam, mint eddig mindig. Hanem minden mást. Az életemet.
- Pedig eddig az voltam. És valahogy ide kellett téged hoznom! - kuncog fel, puha tenyerével végigsimít az arcomon. Ha tegnap este lenne, becsuknám a szemem és mosolyogva élvezném gyengéd érintését. De nem tegnap este van. Ma ma van, az előttem álló nő pedig egy kegyetlen gyilkos, kinek kezét azonnal odébb lököm. De ő csak ismét kuncog rajtam, ami miatt egyre jobban megy fent bennem a pumpa.
- Ugyan, Harry, lazíts! Hisz...
Esélye sincs befejezni mondatát, szememet ellepi a vörös köd.
- Lazítsak?! Most komolyan, LAZÍTSAK?! Megöltél szinte mindannyiunkat! Fogalmam sincs, hogy engem miért hagytál életben! Hat kibaszott éve tartod itt fogva a barátaimat, kínzod, és az őrületbe kergeted őket! Kijátszottál, elhitetted velem hogy szeretsz és együtt vagyunk, pedig csak kihasználtál, hogy megtudd, megvannak e még az emlékeim! Elraboltad a nővéremet, most meg engem is! Biztos vagyok abban, hogy most fogsz kinyírni mindannyiunkat! És még azt mondod, hogy lazítsak?!?!?!?! - ordítom dühösen, míg ő csak megszeppenve, nagy szemekkel néz rám. Amint befejezem, szemhélyai egy pillanat alatt összeszűkülnek, míg én zihálva próbálom magam visszafogni. Csak most veszem észre, hogy az őrök lefognak engem.
- Hozzátok ide őket! -  hangja éles, az ajtónál álló férfiak azonnal kimennek és eltűnnek a folyosón. Pár perc elteltével mindannyian belépnek az órisái szobába, az őrök még mindig leszorítják a karjaimat, hogy még véletlenül se támadhassam meg ezt a ribancot.
A többiek is nagy szemekkel néznek végig a termen, pont, mint én, amikor beléptem ide. Bizonyára még sosem jártak itt ezelőtt. El tudom képzelni, hogy végig azokba a kibaszott cellákba voltak bezárva, hat hosszú éven keresztül.
- Mikor lesz már vége Taylor?! - kérdem dühösen. Felkuncog, leveszi az aranyló maszkot arcáról és gonoszan rámvigyorog. Szőke loknijai szabadon omlanak vállaira, szemei gyilkosan merednek rám.
- Majd most, Édesem.
Fura, de a többiek meg sem lepődnek. Talán már régebbóta tudták? Mondjuk Niall még figyelmeztetett is, hogy neki semmiképpen se mondjam el a találkozásunkat.. Már ha jól emlékszek.
- Úrnő! - ront be az ajtón hirtelen egy zilált külsejű férfi, mindannyian rákapjuk tekintetünket.
Úrnő? Most komolyan? Igen, ez Taylorra vall. 
- Gond van a vezetékekkel! Robbanni fog minen! - a férfi hangja kétségbeesett, arca rémülten torzul el.
- Mindenki szedelőszködjön össze, a foglyokat zárják be! - adja ki a parancsokat Taylor, mire Louis felhorkant:

*Louis*

Úgy gondoltam, hatalmas bátorságra lesz szükségem, tervünk sikeres végrehajtásához. De nem. Elég volt megpillantanom azt a szőke ribancot, máris képes lettem volna megtenni. De meg kellett várni a megfelelő pillanatot, ami hamar el is jött.
- Persze, itthagysz minket meghalni, te meg folytatod tovább a tökéletes kis életedet?! - horkantok fel. Harry meglepetten figyel engem, bizonyára nem nézett volna ki belőlem ilyen reakciót.
- Pofa. Be. Tomlinson! - szűri fogai közül Taylor.
- Mert ha nem, mi lesz Kicsicsillag? Megkínzol? - hangom gúnyos, hogy minél jobban felcukkoljam. Tervem tökéletesen működik.
Idelép elém, én pedig egy pillanatig sem habozok. Hüvelykujjammal kipattintom tokjából a pengét, amit azonnal Taylor gyomrába vágok. Ajkai elnyílnak, szemébe könnyek gyűlnek, miközben elakadó lélegzettel lepillant az egyre csak növekvő vérfoltra a fehér ingjén.
- Futás! - kiáltja el magát Liam. Zayn leszedi a sokkban levő őröket Harryről, majd mindannyian elkezdünk kifele rohanni, követve fogvatartónk embereit. Talán nem kellett volna annyi drótot elvágnom útközben. Techniaki gondokat akartunk, nem...
Ám gondolatmenetemet nem tudom befejezni a hangos robbanástól. A hirtelen jött meleg széllöket felkap, úgy érzem, repülök, szabad vagyok. Egészen addig, míg meg nem jelenik a fájdalom.