Harmadik évad

Sokan érdeklődtetek már utána, és mivel az oldallal már elkészültem, felteszem ide Nektek. Sajnos a nyitás nem tudom mikor lesz, de teljesen be vagyok zsongva, mert nagyon tetszik az ötlet :D Egyik előző évadhoz se fogható, és szerintem annak a vége még meglepőbb lesz, mint a második évadénak. Remélem, tetszeni fog Nektek :)
Légyszives és ne csesszetek le, ne útáljatok meg, amiért ezt teszem Louisszal *kiskutykiszemek* Majd ha felnéztek oda, szerintem kapizsgálni fogjátok, hogy miért írtam ezt :D
Az epilógushoz érkező komikat nagyon köszönöm, örülök, hogy sikerült ennyire meglepnem titeket :3 Remélem még fog jönni egypár :D
Na de akkor íme a harmadik évad! 
Zuzaa x

LINK

~Epilógus~

Na jó, készüljetek fel :D
Hihetetlen, hogy vége van. Imádtam ezt a blogot írni, és elszomorít, hogy ennél a posztnál olvashatom utoljára csodálatos kommentjeiteket. Fogalmatok sincs, hogy mennyire jól estek, mekkora mosolyokat csaltak arcomra. 
Nagyon boldog vagyok, hogy ennyien olvastátok a történetemet, és őszintén szólva, fogalmam sincs mikor, de találkozni fogunk még a harmadik évadban. Most indítok egy új blogot, amit a modulsávban is megtalálhattok, és arra szeretnék koncentrálni egy ideig. A következő évadhoz két nagyon jó ötletem is van, és fogalmam sincs egyelőre, hogy hogyan fogom összekombinálni a kettőt, de remélem, nem fogtok csalódni benne. Az biztos, hogy se az első, se a második évadra nem fog hasonlítani. 
Az epilógus... Igazából ez volt a legelső dolog, amit vázlatként leírtam a füzetembe :"D Nem a prológus, nem az első rész, hanem az epilógus. És az alapból csak a... Na jó, nem írom le, mert elrontanám a meglepetést. Bár szerintem sokatok először nem is ezt a szöveget fogja elolvasni, csak miután végzett az epilógussal :D

Nagyon hálás vagyok Nektek, hogy végig kitartottatok mellettem, megvédtetek mikor támadtak, és boldoggá tettetek hosszú kommentjeitekkel.

Arra kérlek titeket, hogy... 24 rendszeres olvasó van ezen a blogon. Kérlek, írjatok valamit ide! Egy szót, egy külön kis novellát, mindegy! Csak tudni szeretném, mit gondoltok összességben a blogról. Nagyon fontos ez nekem, kérlek, csak ide írjátok le a véleményeteket :)

Na de szerintem nem is húzom tovább az időt, talán mindent leírtam, amit akartam.

Tratatatatatataaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaam!

Ezennel a blogot 8352 oldalmegtekintéssel, 24 feliratkozóval, 79 kommenttel és 168 pipával bezárom :´)

KELLEMES OLVASÁST!

Zuzaa x

*Gemma*

Hideg szél kap a hajamba, miközben öcsém fakoporsóját végleg elnyeli a föld. Egy könny sincs a szememben a pap, se anya beszéde alatt. 

Nem vagyok képes sírni. 

Begipszelt kezemmel felhúzom kabátom cipzárját, hogy a fagyos levegő ne tolakodjon be alá. 

Üres koporsós temetés ez. Milyen is lenne? Minden maradvány amit találtak, szénné volt égve. Egyiket sem lehetett azonosítani.

Ez volt az egyetlen szerencsénk.

A temetésnek meglepően hamar van vége, könnyeikkel küszködő rokonok, barátok, ismerősök helyezik le koszorúikat a sírkőre, majd csendben távoznak. Sokan közülük hozzám lépnek s részvétet nyilványítanak, ám ez nem segít semmit. A részvét kalap szart se ér. Nekem csakis az Ő ölelése kell, semmi más. Észreveszem, hogy páran furán néznek végig rajtam. Pontosan tudom, mi jár a fejükben: Hogy lehet annyira szívtelen, hogy nem sír az öccse temetésén?

Egyszerűen.

Végignézek a másik négy síron is, melyek a napokban kerültek ide. Még négy üres sír. Louis, Zayn, Niall, Liam. 

Csak én éltem túl. 

Megúsztam... Egy apró csuklótöréssel, amit a robbanáshullám okozott. És gyűlölöm magam ezért.

- Gem... Kicsim... Menjünk... - lép mellém könnyiet törölgetve Anya. Csak tovább nézem csnedbne a"Harry Styles, 1994 - 2020" feliratot. Szemeim már könyörögnek a pislogásért, de úgy érzem, tiszteletlenség lenne.

Jézusom, mi van velem?!

Túlságosan beleélem magam.

- Nem akarok még menni - suttogom. Egy tenyeret érzek meg vállamon, megrezzenek kicsit. Elszakítom tekintetem a sírról és Anyámra nézek.

- Itt maradjak veled? - érezni hangján, hogy mindjárt elsírja magát. Nem akarom ezt látni, így megrázom a fejem.

Amúgyis nemet mondtam volna.

- Majd... Siess haza kérlek. Tudom min mész át... Ha segítségre van szükséged, szólj! - bólintok egy aprót, bár nem gondolom komolyan a beleegyezésemet.

Fogalma sincs, hogy min megyek keresztül.

Tekintetem visszavezetem a sírra, hallom, hogy anya csendben eltávozik a többiekkel.

Egyedül maradtam.

Nem sokkal később egy alak áll meg mellettem. Nem rémülök meg, anélkül hogy ránéznék, tudom, ki az.

- Sokan elítélték, de sosem adta fel. Véghezvitte álmát - olvassa fel Harry halkan a neve alatt szereplő kis idézetet. Egy rajongó találta ki, és mivel semmi jobb nem jutott eszünkbe, ezt vésettük bele a kőbe.

- Fura végignézni a saját temetésed - hallani hangján, hogy elhúzza a száját. Nem reagálok erre semmit, csak nézem a sírkövet.

- Nem szabadna ezt tennetek. Legalább a családnak áruljátok el - pillantok fel rá. Nagyot sóhajtva hunyja le szemét.

- Tudom... De közösen jutottunk arra, hogy kell egy kis idő. Majd... Később úgyis minden kiderül.

Tekintetét a dombra emeli, ahonnan négy alak csúszkorászik le, küszködve a sárral.

- Hivatalosan is üdv a holtak között! - veregeti meg öcsém vállát Liam. Kicsit felszabadultabbnak tűnik a többieknél, Niall és Louis pedig a legcsendesebbek. Nem is csodálom. Amin átmentek... Talán nekik volt a legrosszabb. Az is egy másodpercen múlt, hogy túlélték. Én már kint voltam az épületből, mikor az felrobbant, de ők még nem. Emlékszek, Zayn egy ablakon ugrott ki, míg a többiek szinte kirepültek a hatalmas kapun. Csodálom, hogy kis sérülésekkel és megpörkölődött ruhákkal megúszták. 

Nem úgy, mint Taylor. Esélye sem volt kijutni, hála Louisnak. Nem hittem volna, hogy képes lenne megölni bárkitis. De ha már megtörtént, örülök, hogy Taylor volt az. Se a rendőrség, se senki más nem akarta elhinni, hogy tényleg ő volt végig a Játékvezető. És senki sem tudja hogy miért.

Csak én.

 - Mikor fogod elmondani? - néz le rám Harry kíváncsian. Tudja, hogy Taylor beszélt velem. Láttam, mikor Harryt bevitték az épületbe, a szőkeség pont akkor árulta el. Azt akarta, hogy mondjam el Harrynek. Hogy szenvedjen. De nem fogom elmondani. Ez... Nem Harry hibája volt, és nem is a fiúké. Taylor azt akarta, Harry azt higgye, a fiúk miatta haltak meg. Mindezt pedig csakis azért, mert az öcsém dobta őt! És azt hitte, hogy a banda, és én beszéltem őt rá erre. Pedig nem. Egyszerűen... Nem illettek össze. És ezt Taylor nme akarta elfogadni.

Ezért mindenkit megölt.

Válaszképp csak megrázom a fejem, Harry ajkait halk sóhaj hagyja el.

- Ezt biztosan Walihya találta ki... -  tekintetem Zaynre emelem, ki saját sírján simít végig. Ajkain halvány mosoly játszik, ahogy újra és újra elolvassa a sírfeliratát.

- Nekem Niallé a kedvencem - mosolygok szerelmemre, ki azonnal mellettem terem és gyengéd csókot nyom szám sarkába.

- Miért tetszik annyira? - kérdi kíváncsian, játékosan mosolyogva.

- Mert igaz! Elég elmosolyodnod, és máris mindenki boldog! - simítom meg mosolyától ráncos arcát.

- Az enyém szerintem nem igaz - nevet fel kicsit Liam - Sose voltam olyan jószívű, hogy mindig másokat helyezzek előnybe!

- Miért, szerinted ha nekem olyan tiszta volt a szívem, képes lettem volna megcsalni Eleanort? - mosolyodik el szomorkásan Louis.

- Fejezzétek be mind a ketten! - szólok rájuk szigorúan - Mindegyik síron igaz a felirat! És el sem tudjátok képzelni, mennyire örülök, hogy... Ezek csak hamis sírok - hangom útközben elcsuklik, szemembe könnyek gyűlnek. 

- Jaj Gem... - Harry hangosan sóhajtva ölel magához -  Még nagyon nagyon sokáig nem fogsz tudni lerázni minket, ezt nagyon jól jegyezd meg!

- Menj haza... Biztos sok vendégetek van, és szükségük van rád a szüleidnek - simít végig a hátamon Niall. Halkan szipogva bólintok egy aprót.

- Rendben.. Igérjétek meg, hogy hamar hívni fogtok!

- Ígérjük! - mondják tökéletesen egyszerre, szélesen mosolyogva. Öcsém lassan elenged, átadja helyét Szerelmemnek, ki lágy csókot hint ajkaimra. Szomorúan húzódik el tőlem.

- Szeretlek! - suttogja és elenged. 

Lassan elindulnak visszafele, csak nézem, ahogy alakuk eltűnik a lemenő nap fényében. Egyikük, visszafordul és int nekem, sötét, alig látható alakja ellenére is tudom, ki az. Csak nézem őket, míg végül teljesen egyedül nem maradok.

- Én is szeretlek. - suttogom csiloogó szemekkel, és lassacskán kullogva elindulok haza.

Végre vége van.

Sírfeliratok az elképzelésem szerint:
(lementhetők)

~Cél~

Sziasztok!

Hát ez a rész is elérkezett... Lelkizni és kidumálni magam majd inkább az epilógusnál fogok, már biztos türelmetlenül vártátok ezt a részt, így nem is nagyon húzom az időt. 

Bevallom, nagyon nehéz volt megírni ezt a részt, és nem vagyok biztos benne, hogy jól sikerült. Remélem nem csalódtok benne :)

Szeretném, ha leírnátok, mit gondoltok a részről, de őszintén!

Na de akkor be is fejezem az időhúzást, kellemes olvasást :*

*Harry*

Mindkét kezemet szorosan tartva a két őr szótlanul húz a nő után.
Ki ez?
Nem értek semmit se. Vagyis de. Hirtelen beugrik. Ő az. 
Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom, miért kellett onnan elrángatnia, vagy hogy egyáltalán miért engedett a fiúk közelébe. De a tudat, hogy Gemmának nincsen semmi baja egy kis sokkon és a félelmén kívül, nagyon megnyugtat. Remélem, ez így is marad. Nem tudom, mit tennék ezzel a nővel, ha egy haja szála is görbülne a nővéremnek.
Pár percnyi menetelés után egy bőrbevonatú ajtón átlépve, egy hatalmas, szinte barokk szobában, nem is, inkább teremben találom magam. Nagy szemekkel nézek körbe, iszom a fantasztikus látványt.
A falak fehérek, csak úgy ragyog rajtuk az arany minta, mint a napfény. Az egyik oldalon hatalmas ablakok állnak, a mögöttük lévő vasrácsok rondán elcsúfítják a csodás látványt. Az ablakokkal szembeni falnál áll egy hatalmas, csillogó arany kanapé, amin akár az egész banda, az komplett családunk és a barátnőink is minden gond nélkül elférnénk. Egy hosszú dohányzóasztal húzódik előtte, néhol szintén arany bevonattal.
- Tetszik? - hallom a hangján, hogy vigyorog, összehúzott szemekkel nézek rá. Valószínüleg eléggé elgondolkozhattam, hallom a hangján, hogy legszívesebben kinevetne. Azt próbálja csak meg, és máris tudni fogja, mi volt élete utolsó tette.
- Egy bécsi palota alapján lett átrendezve a börtön egy része. Fő a kényelem, és adjuk meg a módját, nem igaz, Harry?
Kényelmesen elhelyezkedik a kanapé kellős közepén, lábait kecsesen keresztbe teszi.
Várjunk csak... Ez az épület egy börtön?!
- Se a barátaim, se a nővérem nem rabok, hogy börtönben sínylődjenek! - szűröm összeszorított fogakkal, szemeimet kezdi ellepni a vörös köd. A két őr már elengedte a karomat, de még mindig szorosan áll mellettem, ugrásra készen.
- Igazad van, nem rabok. Hanem az én foglyaim. Van egy kis külömbség. -  hangja közömbös, én pedig legszívesebben azonnal letépném arcáról a maszkot és megfolytanám. Hosszan, elnyúlóan, hogy átélje azokat a kínokat, amiket én.
- Nyugalom, Harry - tisztán hallani, hogy mosolyog, bizonyára látja rajtam a feszültséget. Miért is ne látná? Nem is próbálom titkolni, hogy legszívesebben megölném.
- Valahogy nem vagy meglepett, nem kérdezősködsz, hogy mit keresel itt, hogy lehet, hogy életben vannak a drága barátaid... - fejét kicsit oldalra hajtja, összeszűkített szemekkel néz végig rajtam - Miért van ez, Harry?

*Liam*

- Várj... Azt mondod, emlékszik? - kérdi Louis, értetlenül nézve rám.
- Igen! Nem tűnt fel, hogy nem kérdezősködött, még csak meg sem lepődött azon, hogy mit  keresünk itt? Ha én amnéziás lennék, már biztosan fejbelőttetek volna, hogy fogjam be! - mondom komolyan.
- De... Lehet, hogy miattam, hiszen beszéltem vele. Talán most értette meg.. - bizonytalankodik Niall, mire megrázom a fejem.
- Nem, biztos vagyok benne, hogy emlékszik. Ő.... - felsóhajtok - Megköszönte. Először nem jöttem rá, mit köszönt meg, de aztán hirtelen bevillant. - a hideg is kiráz az emlékre, ahogy az éles lándzsahegy áthatol a bőrömön. A mai napig sem tudom elhinni, hogy sikerült megmenteniük, bár a szívem nem a sajátom. Amputálták. És van egy olyan érzésem, hogy a donor nem önként érkezett... Bánt, hogy miattam meghalt valaki. Csak azért, hogy én élhessek. De én nem akarok ilyen életet... Csak... Szabad akarok lenni! De ez már úgyse fog megtörténni... Már.. Álmodozni se merek róla... Felsóhajtok halkan.
- Gondolom Ti is tudjátok, hogy mire gondolok...
- Feláldoztad magad érte - suttogja alig hallhatóan Louis, mire bólintok egy aprót.
- Pontosan.

*Louis*

- Meg kell szöknünk valahogy! Biztos vagyok benne, hogy most fog minket megölni! - túr idegesen hosszú hajába Zayn. csak most veszem észre, hogy körmei tövig le vannak rágva. Mindannyiunknak le kell valahogy vezetni a feszültséget. Nálam a dúdolás, Zaynnél a körömrágás. Vajon mi lehet a többiek módszere?
- De hogyan? Eleve innen nincs esélyünk kijutni, nemméghogy az épületből, amiből csak egyetlen folyosón jártunk! - mondja Liam idegesen. Mindannyian ki akarunk innen szabadulni, de ha egyszerűen lehetetlen...
Habár...
- Nekem van egy ötletem.

*Harry*

Hosszú perceken keresztül csak nézzük egymást meredten, egyikünk sem szólal meg. Nem kínos csend ez. Inkább verseny. Ki bírja tovább?
Végül én veszítek, és megszólalok:
- Miért tetted? - hangom halk, félek, hogy ha hangosabb lenne, nagyon hallatszana a remegése. Torkomban egyre csak nő a gombóc.
- Ó, csak nem? - feláll s elém sétál modelleket meghazudtoló léptekkel. - Emlékszel, Drágám?
Dühösen lököm el magamtól, nme törődve a következményekkel. Bár lelkileg felkészültem rá, hogy gyomrom találkozni fog az egyik férfi öklével, mégis meglepett nyögést eredményezett hirtelen mozdulata.
- Nem vagyok a Drágád! - hangom erőtlenebb, mint akrtam. Nem akarom, hogy gyengének lássanak, főleg nem ő. - És nem kellett volna bedrogoznod! - amíg ájult voltam.. Ez más volt. Nem sötétéséget láttam, mint eddig mindig. Hanem minden mást. Az életemet.
- Pedig eddig az voltam. És valahogy ide kellett téged hoznom! - kuncog fel, puha tenyerével végigsimít az arcomon. Ha tegnap este lenne, becsuknám a szemem és mosolyogva élvezném gyengéd érintését. De nem tegnap este van. Ma ma van, az előttem álló nő pedig egy kegyetlen gyilkos, kinek kezét azonnal odébb lököm. De ő csak ismét kuncog rajtam, ami miatt egyre jobban megy fent bennem a pumpa.
- Ugyan, Harry, lazíts! Hisz...
Esélye sincs befejezni mondatát, szememet ellepi a vörös köd.
- Lazítsak?! Most komolyan, LAZÍTSAK?! Megöltél szinte mindannyiunkat! Fogalmam sincs, hogy engem miért hagytál életben! Hat kibaszott éve tartod itt fogva a barátaimat, kínzod, és az őrületbe kergeted őket! Kijátszottál, elhitetted velem hogy szeretsz és együtt vagyunk, pedig csak kihasználtál, hogy megtudd, megvannak e még az emlékeim! Elraboltad a nővéremet, most meg engem is! Biztos vagyok abban, hogy most fogsz kinyírni mindannyiunkat! És még azt mondod, hogy lazítsak?!?!?!?! - ordítom dühösen, míg ő csak megszeppenve, nagy szemekkel néz rám. Amint befejezem, szemhélyai egy pillanat alatt összeszűkülnek, míg én zihálva próbálom magam visszafogni. Csak most veszem észre, hogy az őrök lefognak engem.
- Hozzátok ide őket! -  hangja éles, az ajtónál álló férfiak azonnal kimennek és eltűnnek a folyosón. Pár perc elteltével mindannyian belépnek az órisái szobába, az őrök még mindig leszorítják a karjaimat, hogy még véletlenül se támadhassam meg ezt a ribancot.
A többiek is nagy szemekkel néznek végig a termen, pont, mint én, amikor beléptem ide. Bizonyára még sosem jártak itt ezelőtt. El tudom képzelni, hogy végig azokba a kibaszott cellákba voltak bezárva, hat hosszú éven keresztül.
- Mikor lesz már vége Taylor?! - kérdem dühösen. Felkuncog, leveszi az aranyló maszkot arcáról és gonoszan rámvigyorog. Szőke loknijai szabadon omlanak vállaira, szemei gyilkosan merednek rám.
- Majd most, Édesem.
Fura, de a többiek meg sem lepődnek. Talán már régebbóta tudták? Mondjuk Niall még figyelmeztetett is, hogy neki semmiképpen se mondjam el a találkozásunkat.. Már ha jól emlékszek.
- Úrnő! - ront be az ajtón hirtelen egy zilált külsejű férfi, mindannyian rákapjuk tekintetünket.
Úrnő? Most komolyan? Igen, ez Taylorra vall. 
- Gond van a vezetékekkel! Robbanni fog minen! - a férfi hangja kétségbeesett, arca rémülten torzul el.
- Mindenki szedelőszködjön össze, a foglyokat zárják be! - adja ki a parancsokat Taylor, mire Louis felhorkant:

*Louis*

Úgy gondoltam, hatalmas bátorságra lesz szükségem, tervünk sikeres végrehajtásához. De nem. Elég volt megpillantanom azt a szőke ribancot, máris képes lettem volna megtenni. De meg kellett várni a megfelelő pillanatot, ami hamar el is jött.
- Persze, itthagysz minket meghalni, te meg folytatod tovább a tökéletes kis életedet?! - horkantok fel. Harry meglepetten figyel engem, bizonyára nem nézett volna ki belőlem ilyen reakciót.
- Pofa. Be. Tomlinson! - szűri fogai közül Taylor.
- Mert ha nem, mi lesz Kicsicsillag? Megkínzol? - hangom gúnyos, hogy minél jobban felcukkoljam. Tervem tökéletesen működik.
Idelép elém, én pedig egy pillanatig sem habozok. Hüvelykujjammal kipattintom tokjából a pengét, amit azonnal Taylor gyomrába vágok. Ajkai elnyílnak, szemébe könnyek gyűlnek, miközben elakadó lélegzettel lepillant az egyre csak növekvő vérfoltra a fehér ingjén.
- Futás! - kiáltja el magát Liam. Zayn leszedi a sokkban levő őröket Harryről, majd mindannyian elkezdünk kifele rohanni, követve fogvatartónk embereit. Talán nem kellett volna annyi drótot elvágnom útközben. Techniaki gondokat akartunk, nem...
Ám gondolatmenetemet nem tudom befejezni a hangos robbanástól. A hirtelen jött meleg széllöket felkap, úgy érzem, repülök, szabad vagyok. Egészen addig, míg meg nem jelenik a fájdalom.

Newwwwwwww :D

Haleeeeeeh, most még a rész után szeretném nektek közzétenni ide a nemsokára nyíló blogomat :D (megnyugtatlak Titeket, abban is lesz gyilkolászás xd)
Egy bérgyilkos lányról szól, akinek két személyisége van, mint Hannah Montanának *elsüllyed szégyenében, amiért ezt írta* Na de mindegy :D
A történet tele lesz akcióval, szerelemmel és izgalommal. Lehet hogy sablonosnak tűnik, ha már olvastatok valahogy ilyen blogot, kérlek szóljatok és linkeljétek nekem, ugyanis ebből a későbbiekben könyvet is szeretnék készíteni :)
Na de itt a link, és a modulsávban is megtalálhatjátok, nézzetek be kérlek :)
UI: ha a designhez van valami kritikátok, azt is szívesen meghallgatom, írjátok le bátran, jöhet hideg - meleg :)

BLOG

~Hat hosszú év~

Sziasztok!

Jézusom... Ez már az utolsó előtti rész :O Még természetesen lesz egy epilógus, és ki tudja mikor harmadik évad is, de... Wow :D

Ez egy kicsit olyan nosztalgiázós rész, remélem sikerül majd kicsalnom belőletek pár könnyet :)

Köszönöm szépen az előző részhez érkező komikat, nagyon jó estek :3 (Louisniallharry Liamzayn, Neked a választ itt is leírom a gondolatmenetedre: imádom összezavarni az embereket :DDD)

Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást :D

Zuzaa x

 *Harry*

Alig bírok mozdulni, testem zsibbadt, minta zseléből lenne. Fülemet valami nagy nyomja, ami tompítja a folyamatosan szóló hangos dörömbölést. Mintha géppisztollyal lövöldöznének közvetlenül mellettem.  Szemeimet a sokadik próbálkozásra sem tudom kinyitni, talán össze lettek ragasztva. 

Homályos elmémmel hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a fülsiketítő dörömbölés lassulni kezd, majd egy kisebb rázkódás után megáll. 

Matatás, majd két erős kar ragad meg és állít fel. Eddig ültem? Valami nyitódik, a karok pedig hirtelen előre taszítanak. Már éppen kiáltanék, mikor valaki elkap. Hol a francban vagyok?! Most egyszerre többen ragadnak meg, és elkezdenek vonszolni valahova, míg én semmit se látok. Kendő van a szememen.

Elraboltak?

Hangtalanul folytatódik a lökdösődés, alig állok meg a lábamon, a szer amit beadtak, nagyon erős. De hogyan adták be, ki, és mikor?

Hallom, hogy kinyílik egy ajtó, melyen aztán belöknek. A földre esek, szinte azonnal letépem a szememről a sötét anyagot. Nagy szemekkel nézek körbe, fel sem fogom a látványt.

- Harry! 

*Niall*

Rémülten kapom fel a fejem, mikor kinyílik az ajtó, s két őr lép be rajta. Gemma megszorítja kezemet nyugtatásképp, de semmit sem használ. Nem akarom újra átélni azokat a szörnyű kínokat. 

- Felállni! - vakkantja az egyik őr, mire Gem engedelmesen felpattan, engem viszont a fájdalom nem enged mozdulni. 

- Azt mondtam felállni! - áll elém dühösen a férfi, sokkolófegyverét rám szegezve. Mindig mikor szökni próbáltunk, hatalmas áramütésekkel állítottak meg minket. 

- Nem... Nem bírok... - nyöszörgöm, mire szorosan megragadja a karom és felránt, ajkaimat fájdalmas nyögés hagyja el. Hónom alatt átölel és elkezd kihúzni a kicsiny cellából. Nahát, még ilyen kedves őrrel sem volt dolgom itt. De komolyan. Az egyik, aki általában az ételt hozza, még így is körbefuttatta volna velem az épületet büntetésből, amiért nem teljesítettem a parancsát.

A két férfi elvezet minket a számomra már megszokott úton. Erre szoktak vinni, mikor találkozhatunk egymással mindannyian. De hát... Néhány hete már megvolt ez, miért engedik meg újra? Nem tetszik ez nekem, egyáltalán... 

Mire odaérünk, a többi fiú már ott ül a földön. Mindannyian sápadtak, arcuk beesett, szemükből eltűnt a régi, játékos csillogás. Pont, mint nekem. 

Gemma segít leülni, senki sem kérdez semmit. Szerintem pontosan tudják, hogy mi történt velem. Ezek a falak még a legyek zümmögését is átengedik. 

Hosszú percek telnek el nyomasztó csendben, míg Zayn meg nem szólal:

- Szerintetek most fognak megölni minket? - suttogja maga elé bámulva. Igazság szerint az én fejemben is ilyesmi gondolatok kavarognak. Talán ez egy búcsú, mielőtt az a ribanc megöl minket.

El se tudom hinni, hogy tényleg ő az. Egyelőre még csak Gemma tudja, és fogalmam sincs, hogyan mondjam el a fiúknak. Félek, ismét valamilyen büntetést kapnék, ha elárulnám nekik.

Ám mielőtt valaki válaszolhatna Zayn kérdésére, kinyílik az ajtó és az őrök egy testet löknek be rajta. Göndör fejéről leszedi a szemeit takaró kendőt és csodálkozva néz végig rajtunk, míg az ajtó hangos csapódással bezárul mögötte. 

- Harry! - kiált fel Gemma, s hozzárohanva azonnal szoros ölelésébe vonja. 

Mit keres itt Harry? Francba... Nagyon rosszul volt, mikor beszéltem vele, talán el lett kábítva a bulin... De... Mi oka lett volna elarboltatni Harryt? Még nem emlékezett, amikor beszéltem vele, ez nem lehet az ok...

*Zayn*

Harry csak ül, csendben, mint mi mindannyian, és gondolkozik, mint mi mindannyian. Kérdésem szüntelenül kavarog a fejemben. Mi van, ha pár óra múlva már halott leszek? Ha most láthatom utoljára a fiúkat? Ha ez az egész csak egy idióta búcsú, mielőtt fejbelőnek, mint egy kutyát?

- Harry... - felkapja fejét halk hangomra és rám néz, én viszont csak magam elé bámulok. - Én... Sajnálom, hogy... Majdnem... Megfojtottalak... - hangom bűnánó, de... Igazság szerint bárkit megölnék azért, hogyha azzal megmenthetem azokat, akik fontosak nekem. Nem mintha Harry nem lenne az, csak... Dühös vagyok! Mi itt raboskodunk évek óta, szenvedünk, menekülni sem tudunk, ő pedig szabad volt egészen eddig! A Játékvezető miért nem hozta ide őt is?! Miért lehetett ő szabad, nekünk pedig miért kellett itt bűnhődnünk úgy, hogy az okát sem tudjuk?! 

Dühös vagyok Harryre, amiért ő megkapta azt a szabadságot, amiről én már álmodozni sem merek. De... Tudom, hogy erről nem ő tehet... Hiszen kómában, volt... De... Akkoris... Nem értem a Játékvezetőt... Csak haza akarok végre menni...

- Semmi... Túléltem - barátomra pillantok, kinek ajkain halvány mosoly játszik. A szobát ismét nyomasztó csend urajla, ami már eléggé kezd az agyamra menni. Valamit muszáj tenni ellene. Ha már talán most látjuk egyást utoljára, élvezzük ki!

- Emlékeszek, mikor... - szólalok meg halkan - A Live while we´re young forgatásán elkezdtünk hülyülni kínunkban... Aztán végül abból lett a klipp - mosolyodok el halványan. Az eredeti ötlet annyi volt, hogy tábortűz, autózás, meg az esti buli. A többi hülyülést csak unalmunkban csináltuk, miközben az operatőr véletlenül bekapcsolva hagyta a kamerákat. 

Hiányoznak a régi idők, amikor a semmin is nevettünk és bármilyen helyzetet képesek voltunk feldobni.

- Igen... De nekem akkoris jobban tetszett a Best sog ever tánc tanulása - köpi be Louis.

*Louis*

Elmosolyodok az emlékre. Szörnyűek voltunk, kibírhatatlanok. A Directionerek már aznap feltették a különböző videókat azzal a koreográfiával, mi meg naponta tanultunk egy lépést. Mire a végére értünk elfelejtettük az elejét és kezdhettük az egészet újra. "Imádom, hogy porig alázzuk a táncmozdulatokat" - jutnak eszembe Zayn szavai a This is us - ból. Istenem, mennyit szórakoztunk...

- Nekem a legjobban a videónaplók hiányoznak. Igazán forgathattatok volna még többet is az X - faktor után. - mosolyog ránk Gemma, mire hirtelen, gondolkodás nélkül elkiáltom magam:

-Supermaaaaaaaaaaaaaaaan! -  mindannyiónkból egyszerre tör ki a nevetés, ami percek múlva sem hagy alább. 

- Minek a melltartó? Hívják fel Harry Stylest, ő majd megtartja a lányok melleit! - jut eszembe nevetve az egyik fan edit, melyen egy Kiss you - s kép van, amin Harry tenyerei éppen Zayn mellein vannak és az alatt van ez a szöveg. Még a bongyi is nevet velünk, bizonyára megnézett már pár videót, és kb tudja, miről van szó. 

Istenem... Nevetek... Nevetek! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés legalább egy kicsit boldognak lenni, mosolyogni, a röhögőgörcstől levegőért kapkodni. Hátam fájdalmával nem törődve, hasamat fogva felszabadultan nevetek a többiekkel együtt. 

Ám ez is lassan elmúlik, a sok szenvedés után sehogy sem jut eszembe valami boldog emlék. Pedig annyi kavarog a fejemben, de egyiket sem tudom megragadni és elmondani.K.rbenézek a többieken. Ennyi lett volna a jó hangulat?

- Your hand fits in my like it´s made just for me... - Zayn egy pillanatig haboz, majd végignéz rajtunk. Alig észrevehető bólintásokat kap jelzésként, hogy folytassa.

- But bear this in mind it was meant to be... And I´m joinig up the dots with the freckles on your cheeks, and it all makes sense to me...

A dalt Liam énekli halkan tovább, szemeimet már most csípík a könnyek. Nem akarok sírni, nem akarom, hogy a többiek is lássák, mennyire összetörtem.

- I know you´ve never loved the crinkles by your eyes when you smile.... You´ve never loved your stomach or your things... The dimples in your back at the botton of sour spine, but I´ll love them endessly...

- I won´t let these little things slip out of my mouth...But if i do, it´s you, oh it´s you, they add up to... I´m in love with you... And all these little things...

Veszek egy mély levegőt. Nagyon régen énekeltem már, félek, hogy már nincs is hangom.. De bátran bekapcsolódok a többiekhez:

- You can´t go to bed without a cup of tea... - egy pillanatra megakadok, arcomon szomorú mosoly terül el. - Maybe that´s the reason that you talk in your sleep... And all those conversations are the secrets that I keep, tough it makes no sense to me...

Harry vajon ismeri a dalt? Emlékszik rá? Mondjuk... Talán ez is az oka annak, hogy a Játékvezető elraboltatta... Viszont Harry halál nyugodtan énekel tovább, mintha misem történt volna, és ez így megy még hosszú ideig. Rengeteg dalt énekelünk el közösen. One thing, Up all night,  More than this, Summer love, One way or another, Live while we´re young...

Míg ki nem nyílik hangosan az ajtó...

*Liam*

Mosolyom azonnal az arcomra fagy, mikor több őr lép be a cellába, szinte kiszakad az ajtó. 

Mögöttük Ő lépked be büszke testtartással. Haja szőke, arcán arany maszk díszeleg. Ismét feldereng bennem, hogy biztosan ismerem valahonnan, de ahogy eddig, most sem sikerül kitalálnom, ki ő. 

- Látom jól szórakoztok! Sajnálom, de ennek most véget kell vetnem - mondja túljátszott sajnálattal, kezével kecsesen int az egyik őrnek. A férfi azonnal Harry mellett terem és karjánál fogva felrántja. Fájdalmasan felnyög, de ideje sincs tiltakozni, már az ajtón húzzák ki. Rám néz, s ezt tátogja:

- Köszönöm!

Hosszú percekig csak bámuljuk az ajtót, agyam szüntelenül gondokozik. Mit köszönt nekem Harry? Hiszen nem tettem semmit azon kívül, hogy....

Te jó ég...

~A szőke herceg~

Meglepiiiii :D

Elég hamar elkészültem a résszel, így gondoltam, felteszem már most Nektek :)

CSAK ERőS IDEGZETűEKNEK!!! KÍNZÁS VAN BENNE!!!

Remélem nem bánjátok, hogy leírtam részletesen, és nem fogtok ez miatt megutálni. Mindenesetre én nagyon büszke vagyok erre a részre, bízom benne, hogy Nektek is tetszeni fog :)

Nem is húzom az időt, légyszi, komizzatok, ha két szó, nekem az is elég :)

Kellemes olvasást, sziasztok :*

CSAK ERőS IDEGZETűEKNEK!!! KÍNZÁS VAN BENNE!!!

*Harry*

- Hol van a nővérem?! - nyomom a falhoz keményen, jelmeze vállrészénél tartva őt. Ki ez egyáltalán?! Remélem nem csak valami hülye f*szkalap, aki kettesben akar velem lenni, mert ha igen, akkor kinyírom! Senki se szórakozhat a nőveremmel!!!

- Hé, Haz, nyugi, segíteni szeretnék! Eressz el! - hangja ismerősen cseng, de sehogy se tudom beazonosítani tulajdonosát, kit vonakodva, de elengedek. A herceg azonnal az arcához nyúl és leveszi maszkját. Csak most nézem meg rendesen. Fehér jelmezéhez egyáltalán nem illik a kékes maszk és a cipői, olyan, mintha mindnet máshol vett volna gondolkodás nélkül. 

- Tudod ki vagyok? Emlékszel rám Harry? - feszülten kémleli arcomat, míg én azon gondolkodok, mit is mondhatnék erre. 

- Én... Nem emlékszek.. De tudom ki vagy... - válaszoltam kissé bátortalanul.

- Szóval az 1D - ről már tudsz? - hangjából megnyugvás cseng ki, szemei azonban még mindig feszülten tanulmányoznak engem. Válaszul csak bólintok egyet.

- De még mindig nincsenek emlékeid... - állapítja meg, mire megrázom a fejem. A hirtelen mozdulattól megszédülök kicsit.

Csak most veszem észre, hogy gyakorlatilag zihálok, a víz pedig patakokban folyik le rólam.

Mikor lett ilyen meleg? 

A kengurujelmezt magamon fojtogatónak érzem, kedvem lenne laszaggatni testemről és eldobni jó messzire, azonban emlékeztetem magam, hogy pár méterre tőlem egy emberekkel teli ház van, ahova még ma este vissza kell mennem.

- Jól vagy? - Niall a tenyereit vállaimra fekteti, majd gyengéden lenyom egy kerti székre.
A ház előtt seitősen, fékcsikorgatva leparkol egy fekete kocsi.
Válaszolni nincs időm, mert Niall azonnal hadarni kezd:

- Figyelj, tudom hogy nem emlékszel, de próbálj meg kérlek! Valahogy! Bárhogy! Segítened kell! Az a nő... Elmebeteg! - néz könyörgőn szemeimbe, egyre jobban kábulok el, míg Niall csak egyre idegesebb. - Segítened kell nekünk Harry! - rázza meg a vállam, hogy ne ájuljak el. - Mondd el valakinek, bárkinek, aki nem Taylor, hogy életben vagyunk, mindannyian! Taylor...
- Hé te! Azonnal gyere ide! - agyam alig fogja fel a szavakat, a parancsoló kiáltást már alig hallom. Kiáltás volt egyáltalán?
Niall hirtelen tűnik el előlem, még látom távolodó alakját, mielőtt teljesen magába nyel a sötétség.

*Niall*

Torkomat újabb fájdalmas ordítások hagyják el, mikor a fonott bőr ismételten érinti sajgó hátamat. Kezeimet rángatom, ezzel próbálva kiszabadítani őket a szorító kötél fogságából, melynél fogva fel vgyok lógatva a plafonra. Csuklóim fájdalmát fokozza az is, hogy lábam nem érinti a talajt.
- Mit mondtál neki? - kérdi teljesen nyugodt hangon kínzóm, kinek haja most naracs, testén pedig vörös nadrágkosztüm feszül, melyen alig látszik meg a vérem.
- Se.. Semmit... - nyöszörgöm elhaló hangon, csak a hátamat égető óriási fájdalomra bírok gondolni.
- Mit mondtál neki?! - kiáltja a maszkot viselő nő. Milyen ironikus... Pont ez volt rajtam a herceges jelmezhez, amit loptam.
Hátamra egy eddiginél sokkal nagyon ütést mér a bőrostorral, érzem, ahogy a vérem lecsurog sebes bőrömön.
Nem válaszolok, csak könyörgőn nézek rá:
- Kérem... - csuklik el a hangom, mire leteszi az ostort. Lelkemben feléled a remény, mely már egy ideje elveszett, látva váratlan mozdulatát.
A nő odasétál egy edig általam eddig észrevétetlen csaphoz, és egy egész vödröt megtölt vízzel, majd elém lép. A vödör teljes tartalmát rám önti, a számba került vizet köhögve próbálom kijutattni légcsövemből. Azonnal meg is értem, hogy mi volt ezzel a célja. Már az ájulás határán álltam, és ő még nem végzett velem...
Hátam mögé húz egy széket, melyre feláll, s béklyómhoz nyúlva leakaszt a kampóról, melyen eddig lógtam. Fájdalmasan érek földet térdeimen, egész testemen átszáguld a zsibbadó fájdalom. A széket ellöki, majd talpával hátámra lépve lenyom a földre, míg nekem már ordítani, vagy nyöszörögni sincs erőm. Magassarkúja tűsarka telibe belenyomódik az egyik vastag vágásba, lélegzetem is elakad, ajkaimat reszelős nyögés hagyja el.
Lába lassan, kínzóan fájdalmasan húzva végig sarkát a sebemen tűnik el hátamról, hallom, hogy motoszkál valamit mellettem, ám én minden figyelmemet kezeim kiszabadításának szentelem.
- Ez az utolsó esélyed, hogy elmondd, mit árultál el neki! - hallom meg fenyegető hangját, félelmetesen közel hozzám.
- Sem... Semmit... Nem... V... Volt.. Idő... - nyöszörgöm erőtlenül, mire súly nehezedik a fenekemre.
- Rendben Horan, te akartad! - kényelmesen elhelyezkedik fenekemen, és akkor hirtelen minden beugrik...

- Gyerünk, kapj el! - nevet arcomba, majd gyengéden meglök és elkezd szaladni. Csupán Harry segítségével, együttes erővel tudjuk elkapni, ruhámba beleakad egy ujja, s letörik a körme.
- Na jó, Horan, te akartad! - lábamra tapos, majd elgánycsol úgy, hogy hassal esek a kanapéra, és ráül a fenekmre. Kínzóan kezdi csipkedni az oldalam, ezzel megtalálva legcsikisebb pontjaim. Vergődök alatta, próbálok szabadulni, Harry pedig nyerítve röhög rajtunk, mint egy ló.

- Tudom, ki vagy.. - súgom döbbenten. Nem tudom elhinni, hogy végig ő volt, az, ki ezeket a szörnyűségeket művelte velünk, és hat éve fogva tart. Bár az is igaz, hogy mostmár csak pár puzzledarab hiányzik a kirakóból.
- Ó, igen, Horan? - megszorátja csípőmet, ezzel bizonyítva elméletemet. Fülemhez hajol, nyöszörgök, ahogy blúza anyaga néhol érinti a hátamat.
- Csakhogy most nem csikizni foglak, bogaram.

*Louis*

Tenyereimet fülemre tapasztva próbálom sikertelenül tompítani Niall fájdalmas ordításait. Remegve kuporgok a sarokban, testem megrezzen barátom minden kiáltására, könnyeimet egyre nehezebben tudom visszatartani.
Teljesen összetörtem.
A mindig mosolygós, minden lében kanál, boldog fiú örökre eltűnt, már csak egy összetört test marat utána.
Pontosan tudom, mit él most át Niall. A hegeknek a hátamon még gyógyulniuk kell.
Magamban halkan dúdolgatom a Story of my life - ot. Szinte ez a dal tarott eddig életben. A tudat, hogy a családom szeret, és egyszer talán újra láthatom őket, nem hagyja, hogy megtegyem az egyetlen lépést, ami véget vethet a szenvedésemnek.
Remegő kezeimet lassan emelem el füleimtől, hallgatózok egy ideig, majd mikor biztos vagyok abban, hogy Niall kínzása befejeződött, négykézláb mászok el a pakróchoz, mely ágyam, s takaróm egyben, már hat éve. Félrehúzom a vékony anyagot, majd benyúlok a kis födlyukba, melyet csak nemrég vettem észre a sérült betonban.
Ajkaimat nyugodt sóhaj hagyja el, mikor érzem a fémet ujjaim között. Még nem találták meg, még van esélyem.
Esélyem megölni a Játékvezetőt.

~Jelemezben~

Sziasztok! :)

Lehet utálni, szidni... Sajnálom nagyon az ismételt késést, de én utálok hazudni, ezért bevallom, inaktivitásom oka a lustaság volt. Nem a suli, nem a kevés szabadidő, csakis a lustaság, és a kedvtelenség. Most írhatjátok nyugodtan, hoyg ez nem kifogás, meg minden, de akkoris ez az igazság. Minden íróval megtörtént már az ilyen, csak ők általában "ihlethánynak" állítják be :D

A rész kicsit rövid lett, bár remélem a vége felkelti majd kicsit a kiváncsiságotokat :)

Nem írom, hogy mikor hozom a következő részt, mert nem tudom. Majd ha kész lesz :P

Na de nem húzom tovább az időt, kellemes olvasást, sziasztok :*

UI: még csak 2 ember jelentkezett a kis "versenyemre", ez a POSZT alá lehet kommentelni, aki szeretne teljes design átalakítást, vagy fejlécet :)

"Fura, de úgy érzem, ez vagyok ÉN"

*Gemma*

A fagyos sarokban kuporogva, felhúzott térdeimmel takarva magam zokogok erőtlenül. Száraz zokogás ez, könnyeim már régen elfogytak. Még a nemrégi órákban, mikor... Testem megrázkódik az emlékre, ahogy az óriási penge szinte darabjaira szedi a bőrömet. Most csupasz karomat piszkos rongy fedi, amit csak azért tettek rám, hogy ne vérezzek el - ám a szürkének se mondható anyag már most tocsog a vérben. Iszonyú fájdalmaim vannak,  de csak egy dologra tudok gondolni:

Niall, siess!

*Harry*

Kissé bátortalanul húzom fel egyik kezemre a szekrényem legalján felfedezett boxkesztyűk egyikét, majd nehézkesen felszenvedem magamra a másikat is. Bizonytalanul lépek egészalakos tükröm elé, hogy megszemléljem művemet. 

- Máris keményebbnek nézek ki - mosolyodtam el halványan. A kesztű feldobja, teljesen más jelleget ad az anyám által választott jelmeznek. Mássá tette, de nem a rossz értelemben. Azt hiszem, este is így fogok elmenni a buliba, amihez igazából semmi kedvem nincs, és anya se tartja a legjobb ötletnek. Csak egy dolog miatt egyeztem bele: hogy megismerjem azokat, kiket barátomnak mondtam a kóma előtt - már ha lesznek ott olyan emberek. 

- Istetem... - gyorsan fordulok ajtóm felé, hallva az alig észlelhető suttogást. Édesanyám könnyes szemeivel találtam szembe magam. Nyelek egy nagyot elgyötört tekintetét látva, a köztünk lévő távolságot egy pillanat alatt szüntetem meg, tenyereim begörnyedt vállaira nehezedtek. 

- Mi... Mi a baj? - kérdem suttogva, hangomban egyáltanál nem bízom, ezért inkább nem is használom. Nagyon megrémülök, mikor anya nem szól semmit, csak végignéz rajtam, majd szemeit a földön heverő kesztyűkre irányítja.

Mi a baja? Még sose láttam ilyennek... Gemmával történt valami? Mi másért borulhatott ki anya ennyire? Mondjon már valamit!!!

- Kisfiam... - hirtelen szorosan magához ölel, karjaimat nyugtatón törékeny teste köré fonom, s várom, hogy mondjon valamit. 

- Ez... Ez vagy te Kincsem... Kezdesz olyan lenni... Mint a kóma előtt... - súgja, remegve kifújva a levegőt, és teljesen szabadjára engedi könnyeit, miket eddig sikertelenül próbált visszatartani. Érzem, ahogy könnyei lecsordulnak a nyakamon, míg én nagy szemekkel nézek magam elé.

Ilyen voltam?

*

A tomboló basszus hangja már jópár utcával a céltól mindent betölt, fogaim szinte ritmusra koccannak össze a zötyögős úton. Fura, hogy egy ilyen luxusházakkal teli helyen ennyira rossz az út. Taylor kedves mosolya megnyugtat kicsit, de szívem fokozatosan veszi fel a gyorsabb tempót, ahogy közeledünk a házához. 

- Ne aggódj, ne gondolkozz, csak érezd jól magad - simítja meg arcomat barátnőm, miután leállítja a motort. Akaratlanul is felnevetek, ahogy felragasztott cicabajsza mozog arcának vonásainak változásával együtt. Azt hiszem, ha igazi macska lenne, azonnal örökbe fogadnám. Már rájöttem, hogy majd megőrülök ezekért a cukker állatokért, és szerintem Taylor is miattam választott ilyen jelmezt.

Szerelmem apró csókot lop tőlem, majd elhúzódik, s kinyitja ajtaját. Kezét azonban elkapom, és visszahúzom.

- Mi a baj? - kérdi azonnal aggódva.

Habozok kicsit, nem tudom, hogyan tegyem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést.

- Lesznek ott barátaim? - bököm ki végre. 

Tenyerem már csak a gondolatra is izzadni kezd, hogy talán lesznek ott olyan emberek, akiket régen a barátaimnak mondtam. Esetleg az 1D - ből valaki? Se anya, se Taylor valamiért nem nagyon enged internetközelbe, mióta felfedeztem a zenekaromat. 

Vajon miért estünk szét? Csak azért, mert kómába estem, vagy volt komolyabb oka is? Miért nem folytatták nékülem?

- Igen, elég sokan, és már nagyon várják, hogy újra találkozzanak veled! De ne félj, végig melletted leszek! - szakít ki gondolataim közül Taylor kedves hangja, mire feszengve bólintok egyet. Közelsége, és a tudat, hogy egész este velem lesz, megnyugtat egy kicsit. Széles mosolya valamennyire eltereli gondolataimat, bár eltüntetni őket senki se fogja tudni az este folyamán..

*

Nagyot sóhajtva dobom le magam az egyik kényelmesnek tűnő (kulcsszó: tűnő) fotelbe, amit azonnal a fenekem bán. 

Fáradt vagyok.

Még éjfél sincs, azonban már most úgy érzem, hogy itt helyben, ülve el tudnék aludni azonnal, a fülsiketítő zene ellenére is. Aaaaannyi embert  ismertem meg, hogy a háromnegyedét már látásból se ismerném fel. Még otthon elterveztem magamnban, hogy megismerkedek a régi barátaimmal, megtudok róluk és legfőképp rólam mindent, erre pont fordítva sült el a dolog. Semmit se tudtam meg a régi énemről, mindenki ugyanazokat mondta és kérdezte, mintha forgatókönyv szerint menne a dolog: Hogy érzed magad? Biztos  nehéz lehet, én nem bírnám ki, azt amit te! Nem nehéz? Milyen érzés? Ha kell segítség, szólj! Rengetegen leállítottak  beszélgetni, viszont én szinte szóhoz se jutottam. Magamról pedig csak annyit tudtam meg, hogy sokat buliztam. 

De hát melyik híresség nem? 

És a telefonszámcsere. Már az ujjbegyeim is fájnak, annyit nyomkodtam a telefonom. Szinte mindenkinek meg volt a száma, de voltak olyanok is, akiket tényleg csak most ismertem meg.

Taylorra emelem tekintetem, mikor észreveszem, hogy felém közeledik két puncscsal teli pohárral. 

- Szia Szivem! - mosolyog rám szélesen, miközben lehuppan mellém, s felém nyújtja az egyik poharat.

- Köszi! - hálásan átveszem tőle a hűsítő italt, melynek felét azonnal meg is iszom. Szerelmem jót nevet rajtam, mikor felsóhajtok megnyugodva. Erre volt szükségem, egy kis felfrissülésre. 

- Csak nem kifáradtál? - hangjában mintha elégedettséget vettem volna észre, de a pillanat túl rövid volt ahhoz, hogy teljesen beazonosítsam. 

Jelmezem ujjával játékosan letörlöm a homlokomról az izzadságot,arcomon atalmas mosoly terül el. Hirtelen nagyon meleg lett. 

- Azt hiszem, kimegyek egy kicsit a levegőre - állok fel, a hirtelen mozdulattól kicsit meg is szédülök. 

- Jól vagy? Ne menjek veled? - kérdi aggódva Taylor, mire azonnal megrázom a fejem, s nekiállok kimenekülni a tömegen keresztül.

- Harry!

Nem állok meg, nincs szükségem senki segítségére se, csak ki akarok innen jutni.

- Harry, állj már meg!

Eszem ágában sincs, mindjárt elérem a kijáratot.

- Tudom hol van Gemma! - a hang felé kapom hirtelen a fejem nagy szemekkel. Egy herceg jelmezes, szőke hajú, teljes arcos maszkos férfi áll mögöttem, s próbál a közelembe jutni.

Segít nekem kijutni, amint az üres utcán vagyunk, keményen a falhoz nyomom a jelmeze vállrészénél fogva.

- Hol van a nővérem?!