~Egy "nyugis" nap~

Sziasztok! Sajnálom... Nagyon nagyon szégyenlem magam. Tudom, hogy több, mint egy hónapja volt rész, és tényleg nagyon sajnálom. Nem fogok itt nektek magyarázkodni, de tényleg meg volt rá az okom, hogy nem írtam. Ha nagyon szeretnétek tudni, akkor elmondom, de nem akarlak Titeket untatni a magánéletemmel. (Semmi komoly egyébként, nem kell ijedezni)

Ez most egy elég hosszú rész lett, remélem elnyeri a tetszéseteket :) Igazából dupla részt szerettem volna hozni, de hát nem sikerült... 

Még egyszer nagyon sajnálom, és kellemes olvasást :*

Zuzaa

A Játékvezető dühösen megy be a három ott maradt férfihez. A fekete maszk ismét rajta van,a foglyai még sose, ennyi év után sem látták az arcát - bár sejtik, hogy ki az -, szándékosan hord mindig parókát is, nehogy véletlenül felismerjék. 

A férfiak kissé rémülten néznek rá, főleg Louis. A pár percnyi nyugalom, melyet hosszú idő utáni találkozásuk okozott, egy szempillantás alatt eltűnt. Louis nem akarja újra átélni a vallatás kínjait. 

A Játékvezető azonban pont elé lép. 

- Méghogy amnéziás! - sziszegi a nő dühösen, mire két őr egyszerre lendül előre, megragadják Louis karját és kirángatják a kicsiny cellából. 

A hosszú, sötét folyosón szembetalálkoznak megbilincselt barátjával, kit most visznek vissza az őrök a többiekhez.

- Sajnálom - suttogja őszinte fájdalommal az arcán. 

Mi lesz most?

*Harry*

Kicsit kutatok, majd mikor végre megtalálom a megfelelő tejet, leemelem a polcról és beleteszem a kosárba a többi élelmiszer közé.

A bevásárlóközpontban kellemes meleg van, lehúzom kabátom cipzárját. Kipillantok az ablakon, s látom, hogy kint újra esni kezd a hó. Jövő héten karácsony! Már alig várom!

Felnevetek, mikor látom, hogy Gemma telepakolt kezekkel közelít felém, majd egy laza mozdulattal minden csokit és másfajta édességet belehajít a kosárba.

- Ne nevess, inkább segíts! Te vagy a férfi a házban! - néz rám szúrósan, de ő sem bírja ki nevetés nélkül.

Miközben a kasszákhoz haladunk, nem tudom nem észrevenni, hogy sokan megbámulnak. Kicsit (nagyon) zavaró ez, de megpróbálom ignorálni őket. 

- Elnézést... De miért bámul ennyire? - kérdezem kissé feszemngve az elárusítónőtől, aki tágra nyílt szemekkel nézett rám egész idő alatt, míg a szalagra pakoltam a bevásárlást.

Ő csak megrázza a fejét.

- Elnézést kérek! Csak... Megnőttél! Jó újra látni Harry! - mosolyog rám kedvesen, viszonzom a kedves gesztust. Itt mindenki ismer mindenkit? Csak én nem. 

Miután fizettünk, elindulunk hazafele. Én viszem a bevásárlás legnagyobb részét, míg Gemma csak egy félig megpakolt táskát cipel, szájában egy nyalókával. Néha elgondolkozok azon, hogy közülünk vajon ki az érettebb? :D

Viszont a parkban levő kis patakocskáról újra eszembe jut a tegnapi álmom. Gemma már tud róla, amint felébredtem, elmondtam neki. Ahogy azt is, hogy láttam valakit a fán. Valakit, aki engem figyelt. 

- Miért álmodok ilyeneket Gem? - kérdem tőle halkan, a lábam előtti macskaköves járdát bámulva.

A nővérem csak felsóhajt és megrázza a fejét.

- Nem tudom Harry... De amint megint álmodsz valamit, azonnal szólj! - néz rám, szemében egy pillanatra mintha láttam volna valamit, amit nem tudok hova tenni. De csak bólintok egy aprót. Mindenképpen elmondanám neki, akkor is, ha nem kérte volna. 

- Te ismered azt a férfit aki bent volt a kórházban? - kérdezem hirtelen. 

- Ezt már megbeszéltük Harry... - sóhajt egyet a nővérem - Hallucináltál. Az orvos is mondta, hogy ez lesz. Kóma után az ember mindig hallucinál. Mégis ki mászna be pont a te ablakodon, pont mikor felébredtél? Miért nem ment be rendesen beszélgetni, és honnan tudta, hogy ébren vagy?

Felsóhajtok hosszasan. Tudom, hogy mit láttam, tudom, hogy az a valóság volt. Akkor Gemma miért nem hisz nekem?

Gondolatmenetemet egy hangos sikítás, majd egy kiáltás szakítja félbe:

- Ott van! 

Gemma hirtelen megragadja a kezem és elkezd rohanni. Olyan erőset ránt rajtam, hogy majdnem elesek, de épp idejében sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat és elkezdek futni utána.

- Mit csinálsz Gem?! - szinte kiabálok, hogy az autók dudálásai között meghalja a hangom. 

- Csak fuss! - még nagyobb tempóra kapcsol, erőlködnöm kell, hogy bírjak utána rohanni. Mikor hátrapillantok, egy csapat sikongató lányt látok meg, kik úgy tűnik, üldözőbe vettek minket.

Mi a franc?!

- Fuss és bújj el! - áll meg hirtelen Gemma, véletlenül neki is ütközök.

- Mi van?! Eddig még futni akartál! - mondom értetlenül.

- Csak csináld!!! - szigorúan néz rám, ezért megforgatom a szemem és elkezdek tovább rohanni. 

Pár utcányi futás után betérek egy sikátorba, s a falnak dőlve lihegek.

Mi a fene volt ez?!

*Gyilkos* 

Hirtelen két fegyveres őr ront be a kicsiny cellába, ahol vagyunk. Elém lépnek, megragadják a karom, s miközben bilincs szorul a csuklóimra, kivonszolnak. 

Barátaim rémülten néznek utánam, de nem mernek tenni semmit. Teljesen megértem őket. Én se mernék megmozdulni.

Az őrök elvonszolnak egy nagyobb terembe, a próbálkozás eszembe se jut. Ahhoz túlásgosan félek. 

De az engem fogadó élmémy még jobban megrémít. Ha a férfiak nem tartanának erősen, összeesnék. 

Louis a földön fekszik (remélem) ájultan, egy nagyobb vértócsában. Hátát többtucat mély vágás fedi, melyekből kisebb patakocskákban szivárog a vér. Rongyos, egykoron fehér felsője cafatokban lóg le róla. 

Figyelmem teljesen a barátomra irányul, így csak akkor veszem észre a Játékvezetőt, mikor már előttem áll. Pár férfi egy hordágyszerűségre fekteti Louist, majd kiviszik a szobából. Közben a most sötét hajú ribanc, kit úgy megölnék itt helyben, fenyegetőn belenéz a szemembe:

- Ha nem akarod, hogy a többi kis barátod is így járjon, akkor pontosan azt teszed, amit mondok!

*Harry*

Már jó ideje várok Gemmára, de sehol sincs. Ennyire lefoglalták volna a lányok? Egyáltalán kik voltak azok? 

Lehet, hogy Ashton rajongói, hiszen volt az a 5 seconds of mittudoménmi nevű bandája, akkor a rajongók biztos ismerik Gemmát is.

Ilyen is megesik, nem?

De akkor miért futott előlük? 

Majd megkérdezem tőle, ha végre idetolja a bájos popóját.

Felsóhajtok és kikukkantok a sikátorból, hátha már jön is. Azonban nem látok mást, csak egy kapucnis férfit. Lehajtott fejjel halad el előttem. Ismét sóhajtok egyet, majd visszatérek a sikátorba. Talán Gemma nem talál, és már otthon vár. Hiszen azt se tudja, hogy hova bújtam el.

Hirtelen két erős kar ragad meg, s az előbb előttem elhaladó férfi a nyakamnál fogva a falhoz szorít.

Fejét felemeli, barna tekintete az enyémbe fúródik. Arca sebhelyes, mintha égett lenne, de nem ez most a legfontosabb. 

Kezeimet rémülten az övéire teszem, s próbálok szabadulni, ujjai azonban egyre erősebben szorítanak. 

- Tudod hogy ki vagyok?! - kérdi halkan, abban se vagyok biztos, hogy tényleg kimondta. Keze szorítása kicsit lazul a nyakamon, köhögve kapkodok levegőért.

- Tudod?! - kiáltja ingerülten. Gyengén megrázom a fejem.

- Ne - nem - nyögöm ki nagyon nehezen, mire arca megrándul. Úgy látszik rosszul válaszoltam, ugyanis kezei újra roppanásig szorítják légutamat. 

Miért teszi ezt? Miért akar megölni? Mit ártottam neki?

Könnyes szemekkel adom fel a küzdelmet. Sokkal erősebb mint én, a világ pedig már homályos körülöttem.

Így érzi magát az ember, mielőtt meghal?

Tehetetlenül?

Nem halhatok meg! A családom... Most kaptak csak vissza! Nem veszíthetnek el újra! Nem...

Köhögve rogyok a földre, mikor a férfi elenged.

Idegesen a falhoz sétál és beleöklöz egy nagyot. 

- A rohadt életbe! - barna tekintetét rám emeli, míg én nagyokat kortyolok a levegőből - Nem tudom megtenni... - mondja halkan.

- Ki - ki vagy? - kérdezem rekedten, a torokmat szorongatva. Még mindig érzem ujjai kegyetlen szorítását. 

Próbálok felállni, de visszarogyok a földre. Érzem, hogy el fogok ájulni. Választ nem kapok.

Az utolsó amire emlékszek, az a nővérem kiáltása.